Érdekes dolog az időzítés. Nemrég debütáltak a Ford környezetvédő autói, a márka jövőbeli elképzelései szerint pár éven belül ők is átállnak a tisztán elektromos hajtásra. Ennek egyik fontos lépése a Mustang alapú SUV, a Mach-E bevezetése, melynek hivatalos leleplezésére már csak pár napot kell várni. Szóval rövidesen búcsút int mindegyik gyártó a robbanómotoroknak, és hogy ezt egy fokkal nehezebb legyen megemészteni a benzingőz szagát még felismerő igazi autórajongóknak, a Ford Magyarország elvitt minket a moziba, hogy felelevenítsük a versenyzés hőskorát. Elstartolt ugyanis a hazai filmszínházakban is a Ford egyik sikerét feldolgozó, Az aszfalt királyai című életrajzi-dráma, melyben bizony hörögnek a V8-asok, csikorognak a gumik és iszonyatos mennyiségű üzemanyag válik adrenalinná és izzadó homlokká. Nem csak a vásznon. Bár a rendező James Mangold (Cop Land, Kate & Leopold, A nyughatatlan, Farkas, Logan) kicsit visszanyúlt a Halálos iramban című filmek bevett kliséihez, például amikor egy-egy váltás közeli képével vagy a gázpedálra taposással akar dinamikát adni, vagy amikor az utolsó száz méteren fékezünk hatalmasat és 300 km/h helyett máris hatvannal vesszük be a kanyart, mégis nagyon hitelesen mutatta be a legendás páros, Carroll Shelby (Matt Damon) és Ken Miles (Christian Bale) történetét a filmvásznon. Bár az elején vannak üres járatok, mégis úgy érzem, ezek is kellenek ahhoz, hogy jobban megismerjük a főhősöket, akikről egyébként valószínűleg a legtöbben már olvastak, vagy hallottak. Shelby, az első amerikai, aki 1959-ben LeMans-ban győzni tudott, majd szívproblémája miatt pont a versenyzést kellett abbahagynia. Így minden rajongását az autók nemesítésében élte ki, amikor éppen nem autójában zargatta a fordulatszámot egyre magasabbra. Miles pedig a pökhendi angol, aki miután megjárta a háborút, autószereléssel és versenyzéssel is foglalkozott, majd akárcsak Shelby, elkezdett átépíteni járgányokat, melyekkel sorra alázta az akkor nagy pénznek számító, dollárok ezreit költő versenyistállókat is. Shelby felfigyelt rá, de ami a legfontosabb, tudta kezelni Miles elképesztően tenyérbe mászó stílusát. Többnyire.
A Ford GT40-es versenyautóról egy tévhitet is igyekszik rendbe tenni a film, ugyanis sokak fejében Amerikában született gépként él. Ez csak részben igaz, az alapját egy Lola GT nevű sportkocsi adta. Tervezője Eric Broadley, aki az angliai Bromley-ben működtette manufaktúráját. Az ő ötlete volt, ha egy kis méretű, így könnyű sportautó vázba egy combos amerikai V8-at faragnak be, akkor abból talán egészen ütőképes elegy lesz. 1963-ban a London Racing Car Show-ra egy középre szerelt, 4,2 literes V8-as Ford motorral hajtott sportjárgányt vitt magával, ez volt a Lola GT. A Ford csengetett is érte rendesen, és mire Broadley észbe kapott, a zsebe alaposan ki lett tömve és már gondolkodhatott is a korai nyugdíjazáson. Még ekkor sem vitték Amerikába a fejlesztést, a Ford szépen létrehozott egy angliai fejlesztőközpontot, ahol talpra állították az első Ford GT-t. Nevét a 24 órás futam Gran Turismo kategóriájáról kapta, a marketingesek szerint ugyanis csak akkor volt értelme a Fordnak is elindulni LeMans-ban, ha a legkedveltebb szekcióban indítják járgányaikat. Az 1964-es rajtnál két GT Mk I-gyel álltak rajthoz. A 4,2-es, V8-as 350 lóerőt tudott mindkét versenyautóban, ám végül porrá zúzták őket a futamon. A következő fázis, vagyis a már hivatalosan is GT40 MkII (a 40 az autó hasmagasságára utal hüvelykben, egyebek mellett ez is kiderül a filmből) fejlesztésében már Carroll Shelby is részt vett. A váz továbbra is Angliából jött, a versenytechnikát viszont már a nagy víz másik oldalán nemesítették. Egyből motorcserével kezdték, a Shelby-nél felpiszkált 4,7 literes V8-ast építették be a Fordba. Bár egy korábbi tesztelésnél is kiderült már, hogy a GT orra könnyű, ezt is Amerikában orvosolták. Közben az anyacég egy másik csapatot is megbízott a GT-k felkészítésével, akik nagyobb erőforrásra voksoltak, így 1965-ben két istálló, összesen hat Ford GT40-ese állt rajthoz. A melegedő motorral, fékekkel és váltóval egyikük sem tudott mihez kezdeni, így ebben az évben még feladták a küzdelmet. Ám 1966-ban végül lealázta a Ford GT40 a Ferrarit, meglett a dicsőség, három Ford haladt át a célvonalon fej-fej mellett. Ford-nak ez elég is volt, 1967-ben a vállalat kilépett a versenyzésből, az új tulajdonos viszont a továbbiakban a Gulf Oil támogatását is megkapta. Egészen 1969-ig a GT40-ek uralták LeMans-t, amikor is nyugdíjazták a modellt. Utcai változat is készült a GT40-ből, igaz mindössze alig több mint 100 darab. Ezekben először egy 310 lóerős V8-as dübörgött, öt gangos váltót építettek be, valamint lágyabb futóművet és némi kárpitozást is kaptak. Állítólag képesek voltak akár 258 km/h-val is repeszteni és körülbelül 6 másodperc kellett a 0-100-as sprinthez. 1968-ra egy több mint 400 lóerős blokkot kapott a GT40, amivel a végsebessége 300 km/h fölött volt jócskán, majd 1970-ben leálltak a gyártásával. Aztán 2003-ban ismét lett GT. Az 5,4-es V8-as motorból 550 lovat préseltek ki, végsebessége pedig elérte a 330 km/h-t. Ma viszont már 3,5 literes, V6-os EcoBoost hajtja a Ford GT-t 647 lóerővel és 746 Nm-es forgatónyomatékkal, amivel 347 km/h-ig bírja szuflával.
Az aszfalt királyai valós eseményeken alapul és kissé szokatlanul, nem valamilyen kerek évfordulóra készült. Egyszerűen most láttak fantáziát a történetben. A hatvanas évek elején vagyunk, amikor Henry Ford II (a filmben Tracy Letts alakítja) úgy érzi, vállalata nem hozza azokat az eredményeket, amiket szerinte kéne. Ebben persze van némi szerepe az őt körülvevő szakembereknek, akik ha ránéznek a számokra, egyáltalán nem elégedettek. A vállalat első embere ötleteket vár, hogyan lehetne feldobni a sivár grafikonokat, mire az egyik, és talán egyetlen felvetés az, hogy versenyezzenek. Ne csak balra húzott kormánnyal, ahogy azt a tengerentúlon megszokták a NASCAR futamokon, hanem olyan hosszú távú viadalokon, mint például LeMans. Mert akik ott győznek, autóik is érdekesebbek lesznek a vevőknél. Pont kapóra jött, hogy a Ferrari anyagilag nehéz helyzetbe került, és mivel ott már évek óta fejlesztik a győztes versenyautókat, a Ford Motor Company ajánlatot tesz. Csakhogy Enzo Ferrari (a filmben Remo Girone alakítja) ezt arra használja fel, hogy a Fiat jobban a zsebébe nyúljon. Ford tudta, csak játszottak velük, ezért válaszul megépítteti a versenyautót, ami képes legyőzni a Ferrarit a 24 órás viadalon. Ahogy azt már korábban írtam is, bár volt próbálkozásuk 1964-ben, akkor egyik Ford versenyautó sem tudott végig menni. Ezek után kérik fel Carroll Shelby-t, aki ragaszkodik Ken Miles-hoz, azt akarja, ő legyen a top pilóta. Az első debütálást leszámítva, a tényeket nem halványították el a filmben sem, minden helyzetet jól mutattak be. Jókor dobnak be egy-egy mókás jelenetet, melyek ha valóban úgy történtek, akkor még tökéletesebben példázzák Shelby és Miles kapcsolatát. A szereplők pedig zseniálisak. Christian Bale például nekem úgy hozza Ken Miles karakterét, mintha tényleg ő lenne. A testtartás, az arcvonásai, még a száját is ugyanúgy, kissé oldalra fordítva mozgatta, ahogy az egykori legendás pilóta. Tracy Letts egyik legjobb pillanata Henry Ford II-ként, amikor először ült a Ford GT40-ben. A számok bűvöletében élő, és emiatt igencsak unszimpatikus Leo Beebe-t alakító Josh Lucast pedig egyfolytában megütné az ember, annyira jól formálja meg a gerinctelen pénzember szerepét. Érzelmeket vált ki tehát több pillanat is, jó értelemben. És milyen érdekes, hogy nem úgy jöttem ki a filmről, hogy hazafelé mindenkit legyorsulok majd. Sokkal inkább elgondolkodtatott, sok dolgon. Sőt, így utólag még arra is választ kaptam, hogy Jason Bourne vagy Batman győzne-e egy bunyóban.
