A nyolcvanas évekre egyre népszerűbbé váltak a korlátozott mennyiségben készült négykerekűek – és nem csak azok, amiket a nagyon gazdagok engedhettek meg maguknak. Menő volt a felhajtón egy különleges színű autó, amin olyan felnik feszültek, hogy a szomszéd megsárgult az irigységtől. Nem kellettek nagy dolgok – többnyire tényleg csak a fényezésen és pár apróságon látszott, nem a szokásos paripát hozta haza apa. A Citroën 2 CV, vagy ha úgy tetszik a Kacsa 1980-ra már fogalom volt. Az egyszerű ember kiskamionját – hiszen akár több négylábút is szállíthatott a hátsó fertályban – egyszerűsége, zseniális futóműve és tágas beltere tette minden idők egyik legkedveltebb közlekedési eszközévé. 1936-ban, a Citroën gyár élére alig két éve kinevezett Pierre Boulanger úgy látta jónak, ha visszatérnek a cég gyökereihez. Kiadta a parancsot, tervezzenek egy olyan praktikus kisautót, amiben biztonságosan és kényelmesen utazhatnak akár négyen, legalább 50 kilónyi csomag is elfér benne és a friss tojások sem törhetnek benne össze utazás közben. Sőt, ha lehet hinni a legendáknak, állítólag még az is feltétel volt, hogy cilinderben is elférjenek benne, anélkül természetesen, hogy azt le kéne venni. Így indult el a TPV (toute petit voiture, azaz nagyon kicsi jármű) kódjelzésű járgány fejlesztése, azonban a második világháború közbe szólt. A Citroën gyárban 1945 júniusában indult újra az élet, az új népautóra pedig 1948-ig kellett várni. Az év őszén, a Párizsi Autószalonon leplezték le a 2 CV-t, melyen a típusjelölés a motor adókategóriáját jelentette. A 375 köbcentiméteres, kéthengeres léghűtéses boxermotor 9 lóerőt teljesített. Viszont, mivel szinte semmi feleslegeset sem építettek az autóba, a könnyű bódét ez is ügyesen mozgatta. Ráadásul olcsón adták a 2 CV-t, fenntartani és javítani is fillérekbe került, így nagyon sok embernek ez a kis jószág hozta el az autózás élményét. Sőt, ez lett az egyik olyan jármű az autózás történelmében, melyet szinte változatlan formában kínáltak több mint négy évtizeden keresztül. Persze, az erőforrás folyamatosan erősödött, így például az 1980-ban bemutatott, mindössze 8000 darabra tervezett Charleston-ban is az 1970 óta forgalmazott, 602 köbcentis blokk dolgozott, mely már 29 lóerőt produkált. A modell a Club felszereltségi szintre épült. Ami megkülönböztette attól, az a különleges kárpitozás és a 2 CV Spéciale-ról már ismert kerek fényszórók voltak, amiket – akárcsak a bódé egy részét – borvörösbe burkoltak. További jellemzője a kétszínű karosszéria, ahol a kétféle árnyalatot a 2 CV 1939-es prototípusának sziluettjére emlékeztető lekerekített vonal választja el egymásról. A sötétebb tónus a karosszéria alsó részén, a sárvédőkön, valamint a tetőn (egészen a szélvédő felső részéig), a világosabb árnyalat pedig a csomagtartón, a motorháztetőn, az ablakok és a szélvédő körül, valamint a kerekeken köszön vissza. A siker akkora volt, hogy alig egy évvel később, 1981. júliustól a 2 CV 6 Charlestont a levallois-i üzemben már szériában gyártották, és természetesen helyet kapott a márkakatalógusban is. Ám míg a limitált széria tagjai borvörös, a sorozatgyártott Charlestonok krómszínű fényszóróval készültek. A lökhárítók metálszürke fényezést kaptak, a csomagtartón pedig egy téglalap alakú öntapadós felirat látható, rajta a modell nevével. A küszöböket krómozott díszlécek, a kerekeket pedig a Dyane-ról ismerős, szintén krómozott dísztárcsák ékesítik. A műszerfal egy nagy sebességmérővel és négyszögletes nyomógombokkal készült, utóbbiak az ablaktörlő, az elakadásjelző és a fékfolyadékszint-visszajelző vezérlésére szolgálnak. Az 1976 óta a csúcskategóriás 2 CV-kre jellemző egyágú kormánykereket is megkapta a Charleston. A két napellenző közül az utasoldali rejtett tükröt kapott, mögöttük pedig a belülről is nyitható motorháztető két kioldó kampója bújik meg. Az ajtók belső oldalát szürke kárpitba burkolták. Különbség, hogy míg a limitált széria üléseit tyúklábmintás kárpit borítja, addig a sorozatgyártott Charlestonokban rombuszmintás szürke szövet található. A színpaletta az eredeti borvörös-fekete árnyalat után 1982. júliustól egy sárga-fekete változattal bővült, melyet 1983. júliusában kétféle szürkét (sötét- és kormoránszürke) kombináló verzió váltott fel. A gyártás 1988-ban a portugáliai Mangualdében folytatódott. Az itt összeszerelt modellek arról ismerhetők fel, hogy az ablaküvegeken a spanyol beszállító, „Covina” neve olvasható. 1990. július 27-én délután 16:30-kor a mangualdei gyártósorról legördült az utolsó 2 CV, egy duplaszürke 2 CV 6 Charleston. Ez volt az 5 114 969. és egyben utolsó Kacsa.
